Magyar Zene Háza

Egy probléma, amire nem volt megoldás

Hullámzó felület, sík lemezekből

A nehézség geometriai. Az építésztől felülnézeti rajzokat kaptunk, de egy hullámzó felületet kiteríteni ugyanaz a probléma, mint egy nyomtatott térképet ráfeszíteni a földgömbre: gyűrődés nélkül nem megy. A tervezőprogramok erre nem adnak választ.

Egy felületet fel lehet bontani háromszögekre, és a háromszögeket ki lehet teríteni. Csakhogy nagy háromszögeknél a rögzítést nem lehet megoldani, kicsiknél pedig akkora szögtörés keletkezik az elemek találkozásánál, hogy a lemezek össze-vissza állnak. A forma szétesik.

A méhsejt

A teljes álmennyezet hatszögvázra épült, az elemeket gumibakos alátétekkel kapcsoltuk egymáshoz. A hatszög ott működik, ahol a háromszög nem: a síkban megrajzolt vetületi forma térben összerakva pontosan a kívánt felületet adja ki, és nem keletkezik benne feszültség. A szomszédos elemek között nincs akkora szögelfordulás, hogy a lemez ne feküdne fel rendesen.

Meghatároztuk a hatszög méretét, teszteltük, finomítottuk. A végén nem egy tervet adtunk át, hanem egy elemkészletet — abból az összes forma kirakható volt.

A gyártást az Indupro Kft. végezte, ez volt a két saját feladatunk — a tervezés és a helyszíni szerelés — közötti szakasz. Érdekes tapasztalat volt autóipari háttérrel rendelkező céggel dolgozni az építőiparban. Nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy itt nem sorozat készül, és hogy szűkebbek a határidők. Cserébe olyan precizitást és vállalati kultúrát hoztak, ami az építőiparban nem megszokott — és ez nagyon sokat segített.

Innentől lehetett rá csapatot építeni. Tizenkét tervező dolgozott a projekten, a feladatuk az volt, hogy az elemkészletből egyesével kirakják a megfelelő tartósűrűséget: melyik hatszögre milyen tartó kerül. Mindenki ugyanabban a modellben dolgozott, és a modellt folyamatosan visszajelöltük az építész modelljébe.

A szerelés is ebből következett: a hatszögeket 8–10 darabos táblákba fogtuk össze, és a kompozit lemezt már a gyárban rárögzítettük. A helyszínen így nem elemenként kellett dolgozni, hanem kész puzzle-darabokat emeltek a helyükre.

Átjárás a szoftverek között

Gyártmánytervhez gépészmérnöki precizitás kell, és oda több szoftveren keresztül vezetett az út. Az építészeti programok a nagy kiterjedésű felületeket kezelik jól, a gépészetiek viszont sokkal szorosabb tűréssel dolgoznak. A kettő között úgy kellett átjárást találni, hogy közben egyik oldalon se vesszen el adat.

Sokat segített, hogy a Magyar Építőnél is volt olyan szakember, aki otthon volt a BIM modellekben. Így az a modell, amit a gyártó kapott, ugyanaz volt, ami az építési tervekre visszakerült.

Amire nem létezett technológia

A pontrögzítési rendszert a helyszínen dolgoztuk ki, a gyártó mérnökeivel közösen — ők nagyon jó munkát végeztek benne. Az első darabokat próbaként raktuk fel, és a tapasztalatokból finomítottuk a gyártást és a szerelést.

A legnagyobb akadály végül nem is a forma volt, hanem az alatta lévő szerkezet: sok helyen annyira ferde volt, hogy alátétekkel nem lehetett kiigazítani. Külön kiegyenesítő szerkezetet kellett tervezni alá.

Fuga nélkül

A folyamat végig ugyanaz volt: megkaptuk az építész rajzait, azokból gyártmányterv szintű dokumentációt adtunk át, a gyártó legyártotta. A helyszíni szerelést pedig Scsaurszki Péter az utolsó csavarig, napi szinten koordinálta.